Nagyon sok minden történt, mióta hazajöttem. Jó is, rossz is, igazából vegyesen. Sokszor a hét egyik felében nagyon lent vagyok, a másik felében inkább fent, változó. Például most a hét elején nem gondoltam volna, hogy túlélem egyáltalán a hetet. Aztán a végére nem is sült el rosszul. Alig vagyok itthon egyébként, próbálok társasági életet élni, hogy ne itthon emózzam. Ez sokszor összejön, sokszor nagyon félremegy. Általában akkor szokott félremenni, mikor exemmel találkozom, akiről egyre inkább megtudom, hogy milyen ember is valójában, és mennyire jó, hogy már nem az életem része. Konkrétan megtudtam róla, hogy nemcsak egyszer csalt meg, hanem máskor is. Múlt héten volt egy sulis buli, ilyen szemeszernyitó-féle, ahová elmentem a külföldiekkel, meg egy magyar barátnőmmel, és hát... ittam, és kicsit megártott, meg mit tudom én, furák voltak a körülmények, az a lényeg, hogy smároltunk exemmel, ami egy hatalmas hiba volt, mert nem kellene visszamenni a múltba. Okkal lett vége. Főleg, hogy hétfőn megbeszéltük, hogy miért nem működött, és mondjuk egymásnak búcsút véglegesen. Aztán ez történik... utána meg szerdán, mikor bent voltam a koliban, le akart velem feküdni, de úgy, hogy közben egy másik lánynak írogatott. Igazából nem is tudom mit vártam. Akkor azért állítottam le, mert Joe-ra gondoltam közben, hogy mennyire hiányzik, és hogyha megtenném, esélytelen lenne vele bármi is. Azóta Joe-val sem tudom, hogy mi legyen.

Nagyon szeretem, és borzasztóan hiányzik, de úgy néz ki, hogy nem tudom vele tartani a dolgokat így tovább. Valószínűleg megy Katarba dolgozni, és egy évig ott lesz, ha nem több, szóval esélytelen meglátogatnunk egymást, de nem csak ez rossz a dologban, hanem hogy olyan, mintha szarna bele az egészbe, és már nem is érdekelném, ez nekem meg nyilván szarul esik. Mért tartsak fent bármilyen kapcsolatot olyannal, aki nem is lát esélyt arra, hogy mi még együtt leszünk? Főleg, ha itthon találok olyat, aki hajlandó velem lenni, ki is fejezi ezt, ja és ami a legfontosabb: itt van.

Mert múlt héten a buliban megismertem egy srácot, akivel azóta amúgy kétszer találkoztam, de mindkettő előre be nem tervezett volt. Amúgy ha ilyen túlgondolós típus lennék vele kapcsolatban, azt hinném, hogy ez sorsszerű vagy nem is tudom. Igazából nem tudom, hogy tetszik-e úgy, vagy lehetne-e ebből valami, mert nem tudom hányadán állunk, mert legtöbbször csak szívatni szoktuk a másik fejét. Viszont végre egy magyar srác érdeklődik utánam, mondjuk az továbbra sem meglepetés, hogy fiatalabb nálam, mert mért is ne.

Igazából nem tudom, hogy most érdemes lenne-e belebonyolódni bármibe is bárkivel, mert elég labilis vagyok érzelmileg. Egymás után hozom a szarabbnál szarabb döntéseket, és sokszor totál logikátlan dolgokat teszek, pedig többnyire vissza tudom vezetni őket valami érzelmi dologra, de most még az se. Vagy csak annyira jól hazudok magamnak, hogy már én is elhiszem, amit mondok?

Exemmel is az van, hogy már mikor szakítottunk, nem éreztem jól magam vele, meg igazából akárhányszor beszélek vele, csak rájövök, hogy mennyire ostoba, és mennyire nem értjük meg egymást, mégis mikor hétfőn láttam az új nőjét, furán érintett. Nem abban az értelemben vagyok féltékeny, hogy a csajtól irigylem és én akarok vele lenni, mert egyáltalán nem, viszont zavar, hogy az emberek nem tudják róla, hogy mekkora geci, pedig még csak nincs is semmi jogom ilyet mondani róla bárkinek is, mert az, hogy velem elszúrta, nem azt jelenti, hogy mással ne tudná jól csinálni. Bár sokkal jobb lenne nem egy városban lenni vele, meg úgy egyáltalán nem látni őt, mert akkor könnyebb volt, csak ezt nem tudom megtenni, mert sokat kell jelen lennem a koliban.

Ki kellene jönnöm ebből a sötétségből, amibe belelöktem magamat, mert ez így nem lesz jó. Talán most az utolsó pár napban elindult már valami, és nem leszek mindig ilyen szomorú, hogy itthon vagyok, bár még mindig visszavágyom Barcelonába, és alig várom, hogy visszamenjek (úgy néz ki áprilisban fogok is). Csak Joe-val is mi lesz, meg az új sráccal, akit megismertem, meg exemet is már véglegesen le kéne szakítanom magamról, de... talán el kellene kerülnöm a pasikat úgy teljesen, és minden problémám megszűnne.

Utálok itthon lenni.

Nem tetszik.

Vissza akarok menni.

Nem találom itt a helyem...

Csak múlna már el ez a fájdalom...

Nos, ez az utolsó bejegyzésem Barcelonából, este kilenckor megy a gépem haza. Szerdán találkoztam Joe-val, akkor úgy volt, hogy utoljára. Elmentünk sétálni, aztán feljöttünk hozzám és megnéztük a To All The Boys I Loved Before filmet. Neki tetszett, én kicsit többet vártam, de lehet, hogy meg fogom nézni megint, hogy jobban tudjak egy kicsit koncentrálni rá. Utána lefeküdtünk aludni, hogy korábban fel tudjunk kelni és el tudjunk menni boltba bevásárolni. Amikor elalváshoz készülődtünk, én elfordultam a fal felé, ő viszont mondta nekem, hogy ne zárkózz el tőlem, most ne, ez az utolsó éjszakánk... átölelt, megfogta a kezem és egész éjjel kézenfogva aludtunk. Életem egyik legromantikusabb élménye volt és nagyon sírtam.

Reggel mikor felkeltünk, elmentünk a Mercadonába bevásárolni, hogy főzzön nekem. Szegény ki volt akadva, hogy nem tudok főzni, meg úgy alapból nem tudok semmit a főzésről. Aztán fizetéskor mondta, hogy majd ő elpakol, és próbálta kinyitni a szatyrot, de hát mondanom se kell, nem sikerült neki. Mondom neki majd én kinyitom, nem engedte, majd ő kinyitja. Továbbra se sikerült, kivettem a kezéből, összedörzsöltem és két másodperc alatt megvolt a dolog. Közben egy nő nézett bennünket, és nevetett, biztos azt gondolta, hogy milyen aranyosak vagyunk, hogy együtt vásárolunk, biztos régóta együtt vagyunk... pedig éppen készülök itt hagyni őt... furcsa, mert az összes fiú közül, akivel randiztam, ő volt az egyetlen, aki mindig fogta a kezemet, ha sétáltunk. De tényleg mindig. És ettől olyan érzés volt, mintha egy pár lennénk. Mondta is, hogy ez az együtt vásárlás olyan dolog, amit egy pár szokott csinálni. De nekem nagyon tetszik ez veled.

Visszamentünk a lakásomba, aztán elkezdtünk nézni egy filmet, amin ő bealudt. Majd kicsit később megfőzte nekem az ebédet, jaj annyira aranyos volt. Közben befejeztük a filmet, aztán mondta, hogy mennie kell. Alapból úgy volt, hogy csak éjfélig marad, aztán írt az anyjának, hogy reggelig, aztán végül délután négyig maradt, mert ez volt az utolsó alkalom, és ki akarta élvezni. Úgy volt, hogy elsétálunk a következő metrómegállóig, amiből aztán öt megálló lett, mert nem akart elköszönni tőlem. Én se tőle. Mert elmondtam neki, hogy figyelj... elkövettem a legbénább hibát ezalatt a három hónap alatt itt, Barcelonában. Megkedveltelek... ekkor megszorította a kezemet, és mondta, hogy sétáljunk tovább. Konkrétan megkérdezte, hogy mit szeretnék, távkapcsolatot? De mondtam neki, hogy ez nem lenne fair veled szemben, nem akarom, hogy várj rám, amikor nem biztos, hogy mikor jövök vissza. De amikor visszajössz, mindenképpen írj, és találkozunk. És tartjuk is a kapcsolatot addig. Elbúcsúztunk, de alig tudtuk elengedni egymást, úgy ölelt és csókolt. Én a metrón majdnem sírtam, nagyon nehéz volt visszanyelnem a könnyeimet.

Aztán este észrevettem, hogy itt hagyta nálam a töltőjét... megüzentem neki, szóval ma, hiába kellett elmennie vidékre, mégis összefutottunk pár percre, hogy visszaadjam neki. Mondta, hogy legalább addig is látjuk egymást. Mondtam neki, hogy elfelejtettem mondani... de szeretném, ha meglátogatnál Magyarországon. Mondta, hogy persze, összespórol egy kis pénzt, és meglátogat. Mondom ilyen szállás, kaja-pia ne aggasszon, csak a repülőjegy és kész. Mondta oké, akkor akár egy hétre is elmehetek hozzád. Jaj annyira jó lenne... utána megölelt, de úgy, hogy majdnem összetört, amit mondtam is neki. Mire mondta, hogy ne haragudj, de így fejezem ki, hogy örülök, hogy megismertelek. Egy utolsó csók, és elment... ez nem volt olyan szomorú búcsú, mint a tegnapi, mert... nem is tudom, valahogy most benne van a remény, hogy újra látjuk egymást. Amint kijöttem a metróból, írt nekem.

"Remember it's not a goodbye it's a see you soon"

Furcsa... mielőtt idejöttem, volt egy komoly kapcsolatom, és otthon hagytam valakit, akit akkor még szerettem. Sose gondoltam volna, hogy úgy megyek innen haza, hogy nemcsak Barcelona, de egy fiú is hiányozni fog. És most pontosan ugyanúgy hátrahagyok valakit, amibe jelenleg úgy érzem, hogy belepusztulok. Nem akarok hazamenni. Egyedül kell kimennem a reptérre, és félek, hogy úgy fogok sírni, mint egy csecsemő, és nem lesz senki, aki megvigasztaljon. És amint hazaérek... úgy érzem, hogy a lelkem egy része egy kicsit meg fog halni...

Nehéz lesz hozzászokni, hogy már nem nagyvárosban fogok élni. Nem lesz metró, nem lesz sok turista, a boltok, az utcák, a látványosságok, mind hiányozni fognak. Nem a Place Espanya lesz a szomszédom, és nem a Montjuic hegyet fogom látni, ha kinézek az ablakon. De hiszek abban, hogy visszatérek, és hogy a suli után itt meg fogom találni a boldogságot. Barcelona számomra olyan volt, mint egy álom, és minden egyes nap ezt az álmot éltem, és lettem boldogabb és boldogabb. A nehezebb napokon is, az a tudat, hogy a kedvenc városomban vagyok, csak erősebbé tett. Olyan ez, mint a szerelem... amitől most egy keserű búcsút kell vennem, de nem örökre. Nem mondom, hogy ég veled... hanem alig várom, hogy újra találkozzunk... Barcelona.

Szombaton éjszaka mikor alig tudtam aludni amiatt, ami történt az este, éppen egy rémálomból riadtam fel, mikor Joe írt nekem. Sok üzenetet kaptam egyszerre, és még gondolkodtam is, hogy ki a fene ír hajnalok hajnalán (reggel hat körül). Megláttam a képét és annyira elöntött a megkönnyebbülés, hogy konkrétan elkezdtem sírni. Rettenetesen hiányzott. Aggódtam érte, mert múltkor kirabolták és meg is verték, és utána mikor legutoljára itt volt, akkor kicsit összevesztünk, mert fuckboynak hívtam (duh), aztán nem jelentkezett, én meg nem tudtam, hogy azért-e, mert haragszik vagy mert megint történt vele valami rossz. Beszélgettünk is vagy egy-másfél órát, elmeséltem neki, hogy mi történt, mondanom se kell, totál ki volt akadva. Ő meg elmesélte, hogy miért nem tudott írni (az anyja elvette tőle a kölcsöntelefont, ezért nem volt mibe raknia a simkártyáját, aztán eljött otthonról, mert annyira összevesztek, és egy haverjánál volt egész héten, aztán most jutott végre telefonhoz meg a simkártyájához, amit otthon hagyott. bonyolult sztori). Aztán megbeszéltük, hogy este találkozunk. Nem tudom miért, de az anyja nagyon szigorúan fogja, nekem meglepő, hogy húsz évesen még megmondja neki, hogy mikor hova mehet. Ha nem láttam volna az útlevelén a születési idejét, azt hinném 15-16 éves, hogy így el van tiltva dolgoktól. Pedig már dolgozik is meg minden... szóval az a feltétellel tudtunk találkozni, hogy elhoz egy távirányítót a nagynénjétől, amit a hölgy véletlen elvitt magával egy fesztiválra. Hát elég abszurd fesztivál, de valami 60-70 éves a néni, szóval biztos ezért történt a dolog. De megszereztük a távirányítót később, az a lényeg! Utána elmentünk a burger kingbe enni, mert éhes voltam (Joe: te mikor nem vagy éhes?). Egyszerűen... annyira szeretek vele lenni. Annyira tele van élettel, és mindig azt gondoltam, hogy nekem ilyen srác kell, aki így kilök a komforzónámból, de közben fogja a kezemet, hogy itt vagyok és segítek. Meg ez a spontaneitás, ami benne van. Hogy ha úgy gondolja felkap az utca közepén, és megtáncoltat, hogy belenyomja a fagyit az orromba, mert szerinte az vicces, hogy hajnali kettőkor fürdeni szeretne a tengerben, hogy pulcsit hoz nekem, mert tudja, hogy nincs egy deka meleg cuccom se, pedig soha nem mondtam neki, hogy olyan könnyedén el tudok neki mesélni mindent.... azt hiszem megkedveltem. Vagyis tudom én már ezt egy ideje. Igazából azóta, hogy olyan baromi szarul éreztem magam, mikor nem adott semmi életjelet magáról.

Valami eszméletlen rossz lelki állapotba tesz, hogy haza kell mennem. Persze az emberek mondogatják, hogy hát jó, de muszáj, ezt kell tenned (nem mintha én nem tudnám). De képzeljétek el, hogy három hónapig a legszebb álmotok éltétek, és most fel kell ébrednetek, és vissza kell térnetek a valóságba. Tudjátok ez olyan, mint mikor Harry megismerte a Roxfortot, és utána nem akart hazamenni a nyáron Dursleyékhez. Totál ezt érzem is. Főleg hogy itt kell hagynom Joe-t... jó megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, de tudom milyen ez, egy hét után valszeg már nem is fogunk beszélni. 

Tegnap találkoztam Kimivel, elmentünk a Ciutadella Parkba. Nagyon durva, hogy csak így sétálsz a parkban, és random papagájok vannak körülötted. Azok a kis zöldek, olyan aranyosak. Mondjuk sokszor a belvárosban is lehet velük találkozni. Ott beszélgettünk, meg sétáltunk a parkban, lőttem pár képet, aztán elmentünk a Taco Altóba enni egyet. Szeretem azt a helyet, finom a kajájuk, bár a nachost jobban preferálom, mint a tacót, erre rájöttem. Aztán eljöttünk hozzám, de kicsit összevesztünk, mert ő is fáradt volt, meg nekem is szar volt a kedvem, szóval nem tudtunk akkor megoldást találni rá, és inkább hazament. Bár utána megbeszéltük, és minden okés, azért kicsit szar volt, hogy így összezördültünk, mert vele azt hittem lehetetlen összeveszni, olyan nyugodt mindig. Csak az a baj, hogy már olyan szinten nem bízok a legtöbb pasiban, hogy már azzal is szemét módon bánok, aki amúgy nem csinált rosszat. Csak hogy őszintén, az exem megcsalt, jöttek ezek az ideig-óráig tartó dolgok, Elea a tumorjával, aztán a férfi, aki konkrétan meg akarta venni a testemet... mért is bízzak ezek után bárkiben. A legelbaszottabb dolog az egészben, hogy úgy érzem én hagytam magam cserben a legjobban. Mindig olyan büszke voltam magamra, hogy elővigyázatos vagyok, azt teszem, amit kell, és egyszerűen a legutóbbi alkalommal nem is tudom mi történt velem, mért nem követtem a szokásos szabályaimat, miért nem hallgattam a megérzéseimre... elárultam saját magamat, és ez fáj a legjobban.

Azt hittem már nem lehet tetézni a rossz dolgokat, amik itt történnek velem Barcelonában, de tévedtem. Nos kiderült, hogy a srác tényleg beteg, mert megmutatta az orvosi papírjait, én meg egy utolsó bunkó dögnek éreztem magam, amiért a fejéhez vágtam azokat a dolgokat... annyi könnyít csak a lelkemen, hogy meg tudtuk beszélni a dolgot, és nincs egyikőnkben sem harag a másik iránt. Viszont történt valami más rossz...

Úgy volt, hogy pénteken találkozom egy sráccal, de késve jött el, én meg addigra már hazamentem. Aztán kiderült, hogy mért késett, és mondta, hogy jóvá szeretné tenni. Ez volt az utolsó szombatom itt, úgyhogy úgy voltam vele, miért ne, úgysincs más programom. Na amikor megláttam... hát totál máshogy nézett ki, mint a képeken. Alacsony volt, hosszúhajú, amit én nem szeretek egy pasin... szóval totál nem az esetem. Na mondom ez érdekes lesz... bíztam benne, hogy legalább kedves vagy valami. Felmentünk inni a tetőre, beszélgettünk, de egy idő után beközölte, hogy szerinte ez a dolog nem megy sehová. Én is így voltam vele, mondtam oké. Percekig ott ültünk, mondom oké, mire várunk akkor? Hogy befejezd a piádat. Oh mondom nem szükséges megvárnod, már itt sem vagyok. Felálltam, és elindultam lefelé, mire utánam jött, hogy jaj ő csak viccelt, és nem értettem a poént, mert ez amerikai humor... mondom figyelj, ez nem kezdődött jól, nem is folytatódik jól, szerintem haza kéne mennem. Azt mondta oké, ha ezt szeretnéd, de szerintem maradnod kéne. Mondom nem, megyek. Kinyitottam az ajtót, erre utánam jött, hogy kérlek, maradj. Nagyon szeretném. Pisilnem kellett, szóval úgy voltam vele, oké... de utólag azt kívánom, bárcsak inkább bepisiltem volna a metrón... nem tudom miért mentem vissza vele, hiszen folyamatosan bennem volt ez a rossz érzés iránta, tudjátok ez a női megérzés.

Oké, beszélgettünk, erre beközölte, hogy I want to fuck you. Mondom köszi, de nem. Tényleg nagyon taszított a srác, és igazából el kellett volna jönnöm, de mégsem tettem. Erre mondta, hogy oké nem baj, lehetünk barátok is. De láttam-e a haverját, azt a magas srácot? Szerinte jól kijönnénk egymással. Írt neki, hogy jöjjön, és ismerkedjünk meg. Mondom te egy darab húsnak nézel engem, hogy így ide-oda akarsz toszogatni engem? Jaj dehogy, ezzel nincs semmi baj, egy csomószor megtörtént már velünk. Egy óra és itt lesz. Erre közelebb jött hozzám, és megérintett ott lent... mondom ne fogdoss már. Azt mondja csinálhatnánk valamit, amíg ideér. Mondom te ezt hogy gondolod? Lefekszem veled, aztán a haveroddal is? Normális vagy te? Na és erre...

- Adok neked hatszáz eurót, ha lefekszel velem.
- WTF???? Nem vagyok prostituált.
- Oké, kilencszáz euró. És csak le kell szopnod érte. Ne aggódj, 3-4 perc és kész vagyok.
- Nem tudnék tükörbe nézni holnap, ha megtenném.
- Akkor szerintem menned kéne.
- Oké, már itt sem vagyok.
- Várj! Utolsó ajánlat. Ezer euró. Ha lefekszel velem. Itt és most odaadom neked.
- Nem érted, hogy nem vagyok prostituált????
- Gondolj bele. Ezer euró nagyon sok pénz.
- De ez nem a pénzről szól! Nem akarom és kész.
- Akkor menj el. Most.

Eljöttem a lakásból, de soha ilyen megalázva nem éreztem magam, mint akkor. Remegtem, majdnem sírtam. Az nyugtatott meg, hogy fel tudtam hívni a barátnőmet. Életmentő hívás volt... de teljesen kész vagyok már. Annyira ostobának érzem magam, hogy nem jöttem el hamarabb, mikor éreztem, hogy el kellett volna, mert megvolt bennem a megérzés. Lányok... és persze fiúk, mindig hallgassatok a megérzésetekre. Ha gyanúsnak tűnik a másik fél, inkább menjetek haza... és mindig, mindig nyilvánosan helyen találkozzatok először, ez nagyon fontos. Ne kövessétek el az a hibát, mint én. Örülök, hogy ennyivel megúsztam a dolgot...