Tegnap találkoztam Eleával, és habár az elején, közepén minden tökéletes volt, a végére elbaszódott minden. Megint egy olyan lakásba vitt, ahová jöttek később lakni, szóval el kellett mennünk, és eléggé berágtam emiatt. Miért nem tudunk soha úgy találkozni, mint a normális emberek? Persze bocsánatot kért, de hát képzelhetitek mennyire érdekelt. Utána el kellett hagynunk az épületet, de én még arra se voltam hajlandó, hogy mellette sétáljak. Közben elkezdett esni az eső, úgyhogy tökéletes volt az egész, mint egy film lol. Azt mondta gyere ide mellém, el kell mondanom neked valamit. A tavalyi nyaram elég rossz volt... először azt hittem, hogy találkozott egy lánnyal úgy mint velem, és összetörték a szívét vagy nem is tudom. Szóval azt előzetesben tudni kell, hogy mindig voltak fura megjegyzései, hogy bárcsak tudnád az igazságot, meg tudom, hogy komplikált vagyok stb... de azt hittem ez ilyen szar lekoptatós duma, szóval nem nagyon foglalkoztam vele. Nem is gondoltam, hogy valami tényleg van a háttérben.

Erre beközölte, hogy tumorja van, ami nem rosszindulatú, viszont nem vállalkozott a műtétre, mert akkor nagyon valószínű, hogy tolószékben kötne ki. Kezelni tudják, olyasmivel, mint a kemoterápia, amitől persze gyengének érzi magát. Ezért van, hogy sokszor csak otthon lenne legszívesebben, ki se mozdulna, mert fáradt stb. De hogy mikor először találkoztunk, az volt élete legjobb napja, az volt az igazi énje, velem élőnek érezte magát, és bárcsak mindig ilyen lehetne, de nem lehet, mert a betegsége visszafogja, és rájött, hogy nem áll készen rá, hogy beengedjen valakit az életébe. Mindezt sírva mesélte.

Hát gondolhatjátok... hogy nem hiszek el belőle semmit. Mondtam neki, hogy most csak kifogásokat keresel a bunkó viselkedésedre, meg hogy igazából egy fuckboy vagy, és játszadoztál, most meg nem vagy elég nagyfiú, hogy bevalld. Ezen totál összevesztünk, azt mondta ne adjam a szavakat a szájába, meg hogy ne mondassak vele olyat, ami benne se volt, meg nem is gondolt rá. Aha persze... nem vagyok tizenhárom éves, könyörgöm. Azt megértem, hogy nem akar velem lenni, vagy hogy nem kedvel úgy, ahogy én őt, de mért kell ilyet hazudni? Mondta volna, hogy barátnője van vagy másba szerelmes, akármit értitek, de milyen elbaszott dolog arról hazudni, hogy rákos vagy? Az egészségedről sosem szabadna hazudni, ez nem játék...

Szóval nem hittem el semmiből, amit mondott, viszont ennek ellenére a szívem darabokban, mert én voltam olyan hülye, hogy tényleg kedveltem ezt a srácot... még az elején, aztán igazából próbáltam utálni teljes szívemből, de nem ment. Az utálat iránta inkább annak szólt, hogy bárcsak együtt lehetnénk, de ezért meg azért nem lehet, meg különben is haza kell mennem, a francba vele.

Aztán tegnap volt az első, hogy azt éreztem, hogy tényleg haza akarok menni. Ültem egy padon a lakótársammal közel a Placa Espanyahoz, és csak sírtam, a fejemben meg visszhangzott, hogy haza akarok menni, haza akarok menni, legyen már ennek vége... annyiszor összetört a szívem már itt, nemcsak fiúk által, hanem amúgy is, hogy ez már túl sok. Az, hogy egyedül vagyok külföldön, és ha éppen nincs velem a lakótársam, akkor a világ legmagányosabb emberének érzem magam, és csak arra gondolok, hogyha kimegyek a tetőteraszra, és leugranék, ki a fene tudná itt, hogy már nem vagyok, hogy már eltűntem...