Brrr.... sokkal többször szerettem volna jelentkezni, mint azt tettem eddig, de hát nem nagyon szállt meg az ihlet, hogy miről írjak. Illetve még lógok egy bejegyzéssel, ami talán érdekes lehet, de azt szeretném jobban átgondolni, mint az eddigieket. Addig is viszont valami helyzetjelentéssel lógok, mert nem akarom hetekre itt hagyni a blogot bejegyzés nélkül - tudom akkor mi történne, egyre kevesebbszer írnék, míg  be nem zárnék és kész (történt már ilyen, sajnos elég sokszor). De ezzel a bloggal most szeretnék kitartóbb lenni, mint a többivel.

Végre befejeztem a vizsgaidőszakot, pontosabban szerdán. Még egyszer sem húztam el ilyen sokáig, mondjuk félig-meddig nem az én saram, volt olyan vizsga, amiből csak januárra hirdettek meg időpontot. De azok még akkor voltak tervben, mikor még nem jelentkeztem át óvodapedagógusra. Viszont mivel így alakult a dolog, nem minden tárgyamat csináltam meg, egészen pontosan négyet. Persze figyelnem kellett a kreditekre, de szerencsére nem lesz probléma velük, még ha négy tárgy soknak is tűnik. Ebből egy abszolúte nem is kell az új szakomhoz, három pedig olyan tárgy, ami nekik nem volt első félévben, hanem a másodikban vagy a harmadikban lesz majd, és bár szerettem volna letudni őket előre, hogy annyival kevesebb dolgom legyen majd, végül nem sikerült beiktatnom őket sehová. Lett volna rá alkalmam, ha elsőre sikerül átmennem a körin, meg a tesit nem bénázom el az időpontegyeztetés miatt, na de már mindegy. Szóval a filozófiát végül kihagytam (mert az nem kell), matek lesz a második félévben, infó a harmadikban, úgyhogy azokat megcsinálom akkor. Még egy ének kellett volna, de arra semmiképp sem mentem volna el, mert az brutál. Még jó, hogy az új szakomon nem ugyanaz lesz a tanár, különben megőrülnék. Annyi a probléma, hogy ezek beleszámítanak a kreditindexbe, pedig most először nem is olyan rémes az átlagom.

Angol: felmentve 5-sel (akkreditáltam a nyelvvizsga miatt)
Gyakorlat: 5
Iskoladramaturgia: 5
Integrált nevelést igénylő csoportok: 5
Rajz: 4
Pszichológia: 4
Testnevelés tantárgypedagógia: 4
Környezetismeret és természetvédelem: 4
Ismeretek a nyelvről: 2

Ez az utolsó nagyon szúrja a szememet, hogy őszinte legyek, főleg, hogy magyar szakra jártam, szóval tudom, hogy több a tudásom ennél. Ellenben azt hittem a magyar se kell az új szakon, ezért úgy mentem be vizsgázni, hogy megbeszélem a tanárnővel, hogy ezt én most nem teljesítem. Na ennek ellenére levizsgáztatott, és mivel tudta, hogy nem készültem, ezért adott kettest. Pedig még a többiek is mondták, hogy ez jobb volt, mint kettes, egy csomó olyan dolgot mondtam, amiről ők nem is hallottak. De hát jól van, ez a direkt kitolás a diákkal. Sose mondjátok egy tanárnak, hogy nem készültetek, már csak azért is lefelé fog osztályozni.

Anno azt hittem ennél sokkal rosszabbul fogok teljesíteni, de kezdetnek nem is olyan rossz! Ennél nem is szeretnék rosszabbat. Persze ha már átmegyek a másik szakra, ott mindent teljesítenem kell, szóval azért sem vagyok szomorú, hogy kimaradt pár tárgy, mert ez a félév az átjelentkezés miatt ilyen bénán sikerült... de tudom, hogy a következő sokkal jobb lesz, mert sokkal motiváltabbnak érzem magam hozzá, mint a tanításhoz valaha.

Azt szokták mondani az emberek, hogy a tiszletetet ki kell érdemelni, azt nem csak úgy adják. Félig egyet is értek vele, mármint ha valaki mondjuk jelentős eredményt ért el egy adott területen, akkor tisztelhetik érte az emberek. De van egy másik fajta tisztelet is. Az, amelyik szerintem magától értetődő(nek kéne lennie), és mindenkinek jár. Arról beszélek, hogy tiszteljük a másikban, hogy ő is ember, érzelmekkel, és nem gázolok át rajta. Persze van aki úgy áll hozzá, például édesanyám, hogy őt azért tiszteljék, mert nő. Ez az amivel nem értek egyet, szerintem azért nem kell különleges bánásmódban részesíteni, mert valaki nő. Mármint na, az nem az ő érdeme. De persze elfogadom, hogy ő másképp gondolkozik, és voltaképpen erre is szerettem volna kilyukadni.

Én nem gondolom azt, hogy azért nekem tisztelet járna, mert nő vagyok. Ugyanakkor rájöttem, hogyha ezt nem követelem meg, még annyit se kapok, mintha nem várnám el. Mert a társadalom még ilyen. Néha akkor is be kell dobnom a "de én nő vagyok" kártyát, amikor legszívesebben nem is élnék ilyen kivételezéssel. Aztán mondjuk pont ettől lennék hisztis liba mások szemében (mondjuk kit érdekel mások mit gondolnak, nem?).

Az egész gondolatmenet abból jött, hogy folyamatosan tapasztalom, hogy mennyire nem tisztelnek engem mások, mikor arról van szó, hogy valaki kapcsolatban van, és elgondolkodom, hogy mégis milyen barátok azok, akik arra buzdítják a másikat, hogy csalják meg a párjukat. Nem, nem az én barátaimról van szó, szerencsére az enyémek erkölcsösebbek ennél. A párom úgy nevezett barátaitól van szó, akik szemtől szemben nagyon jó fejek, mondják, hogy mennyire bírnak téged, aztán visszahallod, hogy azt akarják, hogy csaljon meg. És nem, nem viccből, ez a legszomorúbb az egészben. Még a két ünnep között volt egy eset, hogy Szegedre hívták egy buliba, és mondta, hogy megkérdez engem, hogy van-e kedvem nekem is menni. Erre a srác, aki meghívta, közölte vele, hogy hát ez nem olyan barátnős buli... értsd ez alatt, hogy mennének más csajokat felszedni. Alapból nem kedvelem ezt a srácot, mert még egy sima sulis hétköznapon is be van állva, képzelhetitek mit művelhet egy buliban mondjuk. Szerencsére barátom mondta, hogy hát akkor nem érdekli a dolog, de azért elég rosszul esett akkor, hogy ez lett volna annak a srácnak a terve. Ja igen, mert eljönnek ide Európába, a sok külföldi, és azt hiszik, hogy itt mindenki r*banc, meg "könnyűvérű", és itt nincs olyan, hogy erkölcs. Aztán pont ezek a pasik szedik fel a legtöbb csajt. Én azt mondom, hogyha még egy lánynak több partnere is van, kinek mi köze hozzá? Soha nem értettem, hogy mások mért vájkálnak ennyire vadidegenek szexuális életében. Alapból már ez a nézet felidegesít, hát még az, hogy ez mellé az társul, hogy jó akkor csald meg a párod, itt Európában úgyis mindegy... mert ez a srác ezt csinálta. Egyidőben volt négy(!!!) barátnője, de nem úgy, hogy négy lánynak írkált, hanem tényleg kapcsolatban volt velük, randizott meg ilyenek, persze a lányok meg nem tudtak egymásról. Aztán most meg a másik eset, hogy leszedték a barátom telefonjára a Tindert, mert hát az jó móka, és írkáljunk más lányoknak... azaz egyetlen pozitívum, hogy a párom ezeket mind elmondja nekem, de attól még rosszul esik, hogy a hátam mögött ilyenekre biztatják, aztán jönnek és a szemtől szemben meg azzal jönnek, hogy jaj milyen aranyos pár vagytok, satöbbi... nyilván nem mondom azt neki, hogy ne haverkodj ilyennel, ez a srác például fél év múlva itt se lesz (hálajóégnek!!!), szóval nem akarom én ezt olyan véresen komolyan venni, de azért a kérdésem ott lebeg a levegőben: sokat kérek, ha azt mondom, hogy tiszteljen már meg azzal, hogy ne akarja a saját hülyeségét ráerőszakolni egy működő, és boldog párkapcsolatra? Mi bajotok van emberek?! De persze én lennék a hisztis barátnő, ha mindezt szóbahoznám...

A másik esetem szintén férfitől ered, csak az éppen családtag. Nem fér a fejembe, hogy azaz ember, akiről mindenki azt tartja, hogy egyenes, őszinte, megmondja a véleményét, hogy vetemedhet arra, hogy még mindig keresi egy olyan férfi társaságát, aki bántalmazta a lányát? Tavaly előtt a nagybátyám születésnapi buliján az egyik "haverjuk" részegen zaklatott engem, amiből akkor nem kis cirkusz volt, köszönhetően szinte mindenki ittas állapotának (na többek között ezért is utálom az alkoholt). Utána viszont olyan szinten leült a dolog, hogy ma már egyáltalán nem okoz gondot a családom tagjainak, hogy együtt sörözzenek vele, pedig én konkrétan rá se tudok nézni erre az emberre többé. Tartsatok bunkónak, de még az utcán se köszönök neki, számomra nem létezik. Viszont apám és a nagybátyám nem így gondolja. Utóbbit hagyjuk is, ő volt az, aki azt mondta, hogy ne higgyem azt, hogy ez a férfi fontosabb, mint én. Hát mégis nagyon jól elvan vele, smseznek, átjárnak egymáshoz, satöbbi. Most volt a pasas születésnapja, ahová meg is hívta őket, ők pedig elmentek. És hogy miért? Apám válasza ez volt: nem lehet haragot tartani vele, mert rendőr, és mi van, ha egyszer lekapcsol az úton. Hát akkor vezess úgy, hogy ne legyen oka ártani neked! Vagy én vagyok a naiv? Apám helyében a közelébe se mennék, nemhogy elmenjek a bulijába, és éltessem, hogy negyven éves lett! Főleg úgy, hogy anyu, a bátyám és én is mondtuk neki szombaton, hogy ne menjen el, ő ennek ellenére is elment. Aztán tőlem várta, hogy megértő legyek. Bocs, de nem. Számomra ez kicsit olyan, mintha eladta volna a lelkét vagy nem is tudom. Miért nem tisztel a saját apám annyira, hogy semmi se nézi azt a "férfit", aki ártott a lányának? És ilyenkor jön elő az, amit mondtam. Nemhogy az embert nem tiszteli bennem, de még a nőt sem. Azt, hogy mondjuk nem hagyom egy negyven éves alkoholistának, hogy célzásokat tegyen arra, hogy mennyire vágyik rám, aztán a tettek mezejére is lépjen. Ez mindig is tabu lesz. Nem értem, hogy egyes férfiak számára ez mért nem egyértelmű...

Már másfél éve annak, hogy ott hagytam a magyar szakot, mert egyre kevésbé láttam a reményét annak, hogy ezzel a diplomával boldogulni tudnék. Néha hiányzik, már nem maga a szak, hanem a hangulat, de egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem onnan. Viszont az utána következő egy év kicsit nehéz volt. Nem azért, mert ki kellett találni, hogy mihez kezdjek magammal, azt már tudtam, mikor eljöttem, hanem azért, mert egy évet kellett várni rá, és a várakozás néha őrjítő. Bár elég gyorsan elment, és legalább volt időm felkészülni énekből, csak ezért, mert hónapokig szorgalmasan gyakoroltam, sikerült jelentkeznem a tanítóképzőre. Csakhogy, már tavaly februárban, mikor elmentem egy meghallgatásra, éreztem, hogy esetleg van egy másik út a számomra. Akkor azért találkoztam az egyik tanárral, hogy leellenőrizze az énektudodásomat, hogy egyáltalán van-e esélyem arra, hogy felvegyenek. Azt mondta (a felvételi előtt négy hónappal), hogy az óvodapedagógusra már megfelelek, de a tanítóra még többet kell készülnöm. Viszont ha az nem sikerül, szeretettel várnak az óvodapedagógián. Valami akkor megmoccant bennem. Nem is tudom mi volt az, de tetszett, hogy számítanának rám. Aztán mégsem változtattam a sorrenden, mert ki akartam tartani az eredeti elképzelésem mellett. Azóta viszont sok dolog történt.

Májusban tehát voltam felvételizni, és valami csoda folytán sikerült az ének. Életemben nem voltam még olyan boldog... sikerült elérnem hosszas gyakorlás után, amit célként tűztem ki magamnak. Csak azért sikerült, mert hónapokon át minden nap egy-két órát énekeltem, egyszer volt, hogy három órát, és akkor el is ment a hangom két napra... még a különtanárom is azt mondta, hogy nem kellett volna ennyire erőltetni, de büszke volt rám, hogy ilyen sokat gyakoroltam. Én is magamra.

Aztán szeptemberben elkezdődött a suli, és én éreztem, hogy valami nem jó, mintha valaminek másként kellett volna történnie. Elmentem gyakorlatra októberben, és imádtam! Csak megerősített abban, hogy mennyire szeretek gyerekekkel foglalkozni, hogy mennyire szeretek köztük lenni, játszani velük, foglalkozni velük. A gyakorlat maga csupán hospitálás volt, annyi volt a feladatunk, hogy két napig bent voltunk az iskolában, és megfigyeléseket végeztünk, hogy milyen is egy negyedik osztály napja. Ki kellett választanunk egy tanulót, akit részletesen meg kellett figyelni, és általa kellett bemutatni, hogy mi történik az órákon és a napköziben. Ötöst kaptam rá, és a gyakorlatvezető ki is emelte, hogy milyen jól befogadtak a gyerekek. Azt hiszem itt döntöttem el véglegesen a dolgot.

Miről is beszéltem eddig? Hogy szeretem a gyerekeket, foglalkozni velük, közöttük lenni. Említettem, hogy vonz a tanítás? Ha figyelmesen olvastál, akkor tudod, hogy nem. És ennek oka van. A tanítás úgy maga sosem vonzott. Kiállni mások elé és órát tartani? Gyerekek elé kiállni sosem féltem, de az, hogy én óratervet állítsak össze, és leadjam ezt a sok marhaságot, amit meg kell velük tanítani... anno azért döntöttem az általános mellett, mert úgy voltam vele, hogy ott talán nem kell olyan sok hülyeséget megtanítani a gyerekeknek. Hát tévedtem. Sajnos ebben az oktatási rendszerben már alsós korban elrontják a gyerekeket. Az egész az alapoktól kezdve bűzlik. És én nem akarok ebben részt venni. Hogyan lennék hiteles tanító? Hogyan adjam át nekik a tudást, amit magam is hatalmas nagy baromságnak tartok? Ez járt a fejemben. Amilyen lelkiismeretes ember vagyok, rövid időn belül beleőrülnék, az tuti. Az egész életem panaszkodásból állna. Persze úgy álltam neki az elején, hogy majd kreatív leszek, engem szeretni fognak a gyerekek, de a kezem akkor is meg lenne kötve. Mindig is csak azért akartam tanító lenni, mert szerettem volna egy olyan személy lenni a gyerekek számára, akiben bízhatnak, akihez bármikor fordulhatnak, mert én segítő szándékkal közelítek feléjük. Ezt a mai napig így gondolom. De nem tudnám elviselni azt a sok negatívumot, ami ezzel jár. Lemondtam arról, hogy felelős legyek azért, mert olyan sok marhaságot kell a fejükbe tömni. Én ezt nem vállalom.

Ezért döntöttem úgy, hogy átjelentkezem az óvodapedagógiára. Az órarendszerű tanítás nem vonz, viszont azt még mindig szívesen és lelkesen vállalom, hogy gyerekek között legyek. Úgyhogy leaadtam a papírt az átjelentkezésről, bár hatalmas lelki erő kellett hozzá. A legtöbben még a mai napig nem tudják, úgyhogy ez most egy coming out bejegyzés is ebből a szempontból. Nem akartam világgá kürtölni addig, amíg nem biztos a dolog, és csak tegnap kaptam meg az emailt arról, hogy elfogadták a kérvényemet. Nagyon örültem neki. Mikor beszélgettem az egyik tanárral az átjelentkezésemről, nagyon támogató volt. Azt mondta biztosan engedélyezni fogják, mert az iskola segíteni akar nekünk, diákoknak. Meg ő látja is rajtam, hogy hozzám az óvoda jobban illik. Úgyhogy a következő szemesztert már másik szakon kezdem, de sok közös óránk van, úgyhogy nem lesz ez akkora változás. De nagyon várom már, és annak ellenére, hogy kicsit félek ezektől a kreatív feladatoktól, amiket kell majd csinálni, motiváltnak érzem magamat. Ennek pedig nagyon örülök. A barátom is abszolúte támogató volt, mert ezt a szakot így előbb is fejezném be, mint a tanítóit, meg ezzel talán könnyebb külföldön elhelyezkedni, ami mindkettőnk szempontjából jól jön.

Szóval várom a februárt, úgy érzem ez az év nagyon jól kezdődött a számomra.

Későn érő típus vagyok azt hiszem. Abban a tekintetben is, hogy sokáig nem gondolkoztam azon, hogy elhagyjam az országot. Persze mindig volt bennem egy elképzelés, hogy milyen másik országban, és azon belül városban élnék szívesebben, de ez valahogy olyan megvalósíthatatlan álomként élt csak a fejemben. Viszont nem akartam úgy lelépni, ahogyan mások, egy jobb élet, jobb munka reményében, mondjuk ez azért is lehetett, mert eddig egyszer sem olyan helyre mentem továbbtanulni, amit hasznosítani lehetett volna külföldön. Például a magyar szak, amivel még itthon se lehet semmire menni, nemhogy más országban. Sokszor megbántam, hogy nem szakmát mentem tanulni, akkor értenék valamihez, és tudnék munkát vállalni vagy valami... amit most tanulok, azzal remélem ki tudok majd menni, és tudok kint is gyerekekkel foglalkozni... valahogyan.

Na de ez a téma úgy merült fel, hogy sosem gondoltam a távozásra. Egészen az utóbbi egy-két évig. Kritizálni mindig is kritizáltam az országot, de valahogy naivan azt reméltem, hogy a dolgok majd megváltoznak, hogy majd lesz valami változás, az emberek végre fellázadnak, és tesznek valamit az ügy érdekében. De egyre inkább kezdem elveszíteni a reményt, hogy itt bárki is változtatni akarna bármin. Nagyon sokan elmentek... és úgy érzem, miután elvégzem a főiskolát, nekem is ezt kellene tennem. Mert őszintén, nem látok semmi reményt számomra ebben az országban. Főleg nem a városomban, ami szószerint halott... semmi nem történik, de még lehetőség sincs a szórakozásra. Nem szeretem a nyüzsgést, de az ilyen mértékű unalmat sem... és ami a legjobban kiábrándít ebből az egész mindenből, az nyilván az oktatás, az egészségügy és a munkabérek problémái, de emellett az emberek is, a mentalitásunk... amiből ki tudja lesz-e valamikor gyógyír a számomra. Úgy értem, elég nehéz valamit magad mögött hagyni, amibe beleneveltek, és ami a személyiségedet is meghatározza. De nem tudom már elviselni lassan ahogyan az emberek gondolkoznak itt...

Például még karácsony előtt rendeltem egy sálat, amit akkor szállítottak ki, mikor éppen nem volt itthon senki. Jó, hát ez előfordul, nem is ez a probléma. A probléma az, hogy mikor végre utolérem őket telefonon, akkor nem találják a csomagszámot, bocsánat nem akarják megtalálni (nagy különbség van a kettő között!), pedig én a gépen megtaláltam, és mindent látok, akkor ők mért nem? Aztán mikor órák múlva végre megvan a szám, és megígéri, hogy másnap kiszállítja, és ennek ellenére napokkal később jön meg a csomag, én meg tiszta őrületben voltam, hogy megjön-e karácsony előtt... és még én érzem rosszul magam, hogy köveletőzöm, hogy egyáltalán azt akarom, hogy a csomagomat végre kiszállítsák, holott ez a munkájuk, ez a kötelességük, miért nekem kell könyörögnöm, hogy végezzék azt, ami a dolguk? 

A másik példa: a kollégiumban, ahol a barátom lakik, és ahol meg szoktam látogatni, be kell írnod magad egy könyvbe, mint látogató, és le kell adni egy fényképes igazolványt (ami hozzáteszem hatalmas nagy hülyeség, mert az igazolványomat nem kéne idegenek kezébe adnom, mert visszaélhetnek vele). Párszor előfordult már, hogy mikor átmentem, nem volt ott a portás, mert ki tudja mit csinált, biztos valami dolga akadt, de én meg akartam várni, mert hát nem akartam úgy bejelentkezni, hogy nem látja (habár mindent meg lehet csinálni nélküle). Ott vártunk percekig, és még mindig nem jött vissza, aztán a barátom mondta, hogy csináljam meg a procedúrát és kész. Még én éreztem rosszul magam, hogy "szabályt szegek", holott pont ő nem végezte a munkáját. Az ő dolga az, hogy ott legyen, és ne tűnjön el percekig, mert habár én nem ártó szándékkal megyek be, de ki tudja, hogy ki surran be addig, amíg ő nincs ott, és nem végzi azt, amiért fizetnek neki? És még én kerestem kifogásokat neki, hogy jaj biztos csak mosdóba ment, még én próbáltam megértő lenni, holott ki kellett volna kérnem magamnak, hogy mi az, hogy nincs itt, hogy kiszolgáljon engem. Fura gondolkodás? Megmondom őszintén, nekem ez totál idegen, de hát ez a különbség a barátom és az én mentalitásom között. Ő kikéri magának, ha valami nem jogos, én meg még a létezésemért is bocsánatot kérnék...

Harmadik példa, amit szintén a barátom által tapasztaltam meg. Pszichológiából év közben két zárthelyi van, mindkettőt minimum kettesre kell megírnod, hogy mehess szóbelizni (ahol aztán nem számít, hogy mi volt előzőleg, szerezhetsz akár ötöst is). Ha viszont mindkettő minimum négyes, akkor kaphatsz megajánlott jegyet, és nem kell szóbelizni. Csoporttársamnak sajnos egyes lett a második dolgozata, és a javító egyidőben volt egy másik vizsgával, amiről tájékoztatta a tanárt, de azt nem érdekelte. És mivel egyes lett, így nem mehet szóbelizni, ami azt jelenti, hogy elbukta ezt a tantárgyat, amibe már bele is törődött. A barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ez totál jogtalan, és a tanárnak igenis meg kellett volna értenie, és hogy ott van az email bizonyítéknak, hogy nem tudott volna egyszerre két helyen jelen lenni. Ahogy pedig mondta ezt az egészet... olyan evidens volt, hogy persze, ez a megoldás, ne hagyja annyiban! De őszintén, lehet én is belenyugodtam volna a dologba, ahogyan a csoporttársam, mert tényleg, ez a mentalitásunk, hogy mindig csak meghunyászkodni, mindig mindenért bocsánatot kérni, akkor is, ha nekünk van igazunk. Persze kivételek mindig vannak, nem is szeretek generalizálni, de ezt figyeltem meg a körülöttem lévő emberek viselkedésén.

Van még egy negyedik példám is, mikor elmentem kinyomtatni a jegyzeteimet. Hatvan oldal, és a nő a nyomdában megkérdezte tőlem, hogy ezt komolyan gondolom-e. Nos legszívesebben ott hagytam volna a helyet, de kellett a jegyzet, úgyhogy lenyeltem a békát. Na de már most tényleg, még én kérjek elnézést azért, mert munkát biztosítok neki, és mert nála költöm el a pénzemet? Nem szereted a pénzt, vagy mi a fene? Mondjuk ha nem egyesével klikkelt volna mindegyikre, hogy nyomtatás, akkor előbb végzett volna, de én csak azért se szóltam, hát mondom én ráérek, csináld a nehezebbik úton. Aztán még szóvátette azt is, hogy mért nem vágtam le a fekete részeket a képekről (bescannelt anyag volt). Hát, gondolom úgy fizetek, hogy amit te kinyomtatsz, azt én kifizetem, tehát neked teljesen mindegy, hogy mi van azon a képen, amit ki kell nyomtatni...

És ilyen emberekkel vagyok körülvéve, és csak mérgezik az elmémet, és azt hiszem, hogy ez a normális, hogy mindig meg kell hunyászkodnom, és fejet hajtanom, csakhogy én legyek a jó ember... nem tettem fogadalmat idén, mert nem hiszek bennük, de ha tennék, biztos ez lenne az egyik: nem hagyni, hogy mások eltapossanak. Persze egyszerűbb áldozatnak lenni, meg sajnáltatni magamat, de ez az, amit nem akarok hagyni többet senkinek, és örülök, hogy ezzel kapcsolatban felnyílt a szemem, és már látom, hogy mennyire gödörben vannak az emberek lelkileg. Ezért nem változik soha semmi, pont ez a kishitűség miatt, mindig csak panaszkodunk, de soha semmit nem teszünk azért, hogy jobb legyen a helyzet. Várjuk a csodát, mint a gyerekek, csakhogy ez a való életben nem így működik. Nem jön a hős lovag, aki elkergeti a gonosz uralkodót, és békét hoz az országnak. Néha azt hiszem az emberek ilyen mesevilágba ringatják magukat. Azért mondom ezt, mert én ilyen voltam, mindig azt hittem, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy amikor odakerülök, hogy megyek vagy maradok, akkor már nem kell haboznom. Még nem vagyok ott döntésileg, de már tudom a választ. Csak pont az ellentétje annak, amit vártam...

A bemutatkozásomban már említettem, de hátha valaki nem olvasta el, ezért itt szóba hozom, hogy a párom nem magyar, még csak nem is európai, ezért neki köszönhetően nagyon sok hindi dalt megismertem. Bollywood ugye az indiai filmeket takarja, amik eléggé népszerűek az ő országában, bár ahogyan tudomásom van róla, a két ország most nem igazán kedveli egymást (politikai okok miatt). Na de a bejegyzésemnek nem igazán ez a lényege, hanem a zenék.

Tehát páromnak köszönhetően nagyon sok ilyen dallal ismerkedtem meg, igen, inkább a dalokkal, mint a filmekkel. Általában csak úgy háttérzenének szokta berakni, mikor nála vagyunk, és egy-kettő (illetve jóval több) megtetszett. Nem szeretem dalokra használni azt a kifejezést, hogy érzelmes, mert hát kinek mi, ez egy nagyon szubjektív fogalom. De mivel ezek többnyire romantikus filmekhez íródtak, talán mégis használhatom ezt a kifejezést, vagyis reménykedem abban, hogy mást is úgy megérintenek, mint engem. Azt szeretem bennük a legjobban, hogy nem értem a nyelvet, csak barátom szokta néha lefordítani nekem, mégis... mikor csak úgy ülünk és hallgatjuk, valami úgy belemarkol a szívembe... akkor az tudom, hogy a zene hatalmas ereje. Ugyanis nem kell tudnom a szöveget, valahogy mégis érzem a fájdalmat, a reménytelenséget, a szerelmet... ez az, amire azt mondom, hogy szubjektív, lehet valaki egyszerűen csak azt mondaná, hogy "nyálas"... kicsit teátrálisabban fogják meg a szerelem témakörét, mint mi, európaiak. Vagyis mi európaiak manapság, ugyanis nekünk is vannak ilyen mindent elsöprő szerelmi történeteink, csak ez valahogy kiment a divatból mára. Vagy lehet csak én érzem így.

Atif Aslam - Musafir /Utazó/

Az első dal, amit ajánlanék meghallgatásra egy igazán szomorú dal, bár remélem ez nem lesz spoiler már itt az elején. A dalszöveget talán érdemes utólag megnézni, és előbb csak úgy hagyni magunkat, hogy magával szippantson a dal. Ez volt az első dal, amit külön felírtam, mikor barátomnál voltunk, mert annyira megtetszett, vagyis leginkább az énekes hangszíne először. Az előadó, Atif Aslam nem indiai, hanem pakisztáni, hozzáteszem az egyik legnépszerűbb pakisztáni énekes. Nagyon szeretik az emberek, és meg is tudom érteni miért, nagyon kellemes hangja van (bár barátom nem túlzottan rajong érte). Nekem is az egyik kedvencemmé vált, főleg ez a dala. A képre kattintva belinkeltem nektek, érdemes meghallgatni. 

Armaan Malik - Hua Hain Aaj Pehli Baar /Az első alkalommal történik ez meg velem.../

A másik nagy kedvencem Armaan Malik, és tényleg elnézést, amiért ilyen szubjektív kifejezéseket használok, de ennek a férfinak tényleg olyan hangja, mint a karamella, legszívesebben belefeküdne az ember. Ő viszont indiai, és elég fiatal, mindössze 91-es születésű, de már nagyon sok filmzene kapcsán futottam össze a nevével. A videó is nagyon szép, hihetetlenül gyönyörű helyen vették fel, a táncos részek pedig pláne magukért beszélnek. Egyébként azért is szeretem ezt a dalt annyira, mert egyszer a barátom direkt megsiratott, mikor nála voltam, folyton azt hajtogatta, hogy "Don't cry", én meg nem tudom miért, de ettől a mondattól mindig sírni kezdek, főleg, hogy ez a dal szólt a háttérben... így utólag egyébként ez egy vicces történet, de nagyon megszeretette velem a dalt.

Arijit Singh - Mast Magan /Őrült szív/

Ez a dal az abszolút kedvencem, nem tudom megunni, annyiszor hallgattam. Kivételesen nem szomorú a szövege, viszont nagyon szerelmes, olyan igazi bolond, őrült szerelem, mikor csak a másik jár a fejedben. Az énekes, Arijit Singh az egyik, ha nem a legnagyobb indiai énekes, az ő nevével is nagyon sokszor lehet összefutni, ha ehhez hasonló dalokat kerestek.

Azt már régóta tervezem, hogy megnézem a filmet, de sajnos még nem jutottam el odáig, bár sikerült már beszereznem angol felirattal. Lehet, hogyha megnézem, majd írok róla egy ajánlást :).

További ajánlások:

A végére még így felsorolásszerűen szeretnék betenni több dalt, hátha kedvetek jön hozzá. Sajnos kifejtősen nem tudok mindegyikről nyilatkozni, a többségét gyűjtögetve találtam meg, mert nagyon sok ilyen "hindi romantic songs" dallistát lehet találni youtube-on, azokat szoktam kiválasztani, amik különösen megfognak. A fenti hármat csak azért írtam külön, mert azokhoz tartozik konkrét emlékem.

× Arijit Singh - Darkhaast /Kívánság/

× Armaan Malik - Mujhko Barsaat Bana Lo /Hadd legyek én az eső/

× Atif Aslam - Pehli Nazar Mein /Első látásra/

× Mohd Irfan - Tu Dua Hai Dua  /Te vagy minden álmom/

× Amaal Malik - Tu Bhoola Jise /Akit elfelejtettél/ (ennek nagyon szép a hangszerelése)

× Arijit Singh - Janib /Irántad/ (szintén nagyon szép hangszerelés)

× Armaan Malik - Main Hoon Hero Tera /A hősöd vagyok/ (ebből van egy másik verzió is, amit Salman Khan énekel, de én ezt a változatot jobban szeretem).

Hát remélem tetszett ez a kis bejegyzés, szerettem volna feldobni a blogot valami szokatlannal, amit talán nem olyan mindennapi téma, és zenéről amúgy is nagyon szeretek írni, meg ajánlani másoknak. Ha már egy dal megtetszik valakinek, én már annak nagyon örülök, sőt annak is, ha valaki csak úgy bele-belehallgat egy-kettőbe. Aztán ha még találok olyat, ami megfog, akkor lehet készül egy második rész, majd meglátom. :)