Későn érő típus vagyok azt hiszem. Abban a tekintetben is, hogy sokáig nem gondolkoztam azon, hogy elhagyjam az országot. Persze mindig volt bennem egy elképzelés, hogy milyen másik országban, és azon belül városban élnék szívesebben, de ez valahogy olyan megvalósíthatatlan álomként élt csak a fejemben. Viszont nem akartam úgy lelépni, ahogyan mások, egy jobb élet, jobb munka reményében, mondjuk ez azért is lehetett, mert eddig egyszer sem olyan helyre mentem továbbtanulni, amit hasznosítani lehetett volna külföldön. Például a magyar szak, amivel még itthon se lehet semmire menni, nemhogy más országban. Sokszor megbántam, hogy nem szakmát mentem tanulni, akkor értenék valamihez, és tudnék munkát vállalni vagy valami... amit most tanulok, azzal remélem ki tudok majd menni, és tudok kint is gyerekekkel foglalkozni... valahogyan.

Na de ez a téma úgy merült fel, hogy sosem gondoltam a távozásra. Egészen az utóbbi egy-két évig. Kritizálni mindig is kritizáltam az országot, de valahogy naivan azt reméltem, hogy a dolgok majd megváltoznak, hogy majd lesz valami változás, az emberek végre fellázadnak, és tesznek valamit az ügy érdekében. De egyre inkább kezdem elveszíteni a reményt, hogy itt bárki is változtatni akarna bármin. Nagyon sokan elmentek... és úgy érzem, miután elvégzem a főiskolát, nekem is ezt kellene tennem. Mert őszintén, nem látok semmi reményt számomra ebben az országban. Főleg nem a városomban, ami szószerint halott... semmi nem történik, de még lehetőség sincs a szórakozásra. Nem szeretem a nyüzsgést, de az ilyen mértékű unalmat sem... és ami a legjobban kiábrándít ebből az egész mindenből, az nyilván az oktatás, az egészségügy és a munkabérek problémái, de emellett az emberek is, a mentalitásunk... amiből ki tudja lesz-e valamikor gyógyír a számomra. Úgy értem, elég nehéz valamit magad mögött hagyni, amibe beleneveltek, és ami a személyiségedet is meghatározza. De nem tudom már elviselni lassan ahogyan az emberek gondolkoznak itt...

Például még karácsony előtt rendeltem egy sálat, amit akkor szállítottak ki, mikor éppen nem volt itthon senki. Jó, hát ez előfordul, nem is ez a probléma. A probléma az, hogy mikor végre utolérem őket telefonon, akkor nem találják a csomagszámot, bocsánat nem akarják megtalálni (nagy különbség van a kettő között!), pedig én a gépen megtaláltam, és mindent látok, akkor ők mért nem? Aztán mikor órák múlva végre megvan a szám, és megígéri, hogy másnap kiszállítja, és ennek ellenére napokkal később jön meg a csomag, én meg tiszta őrületben voltam, hogy megjön-e karácsony előtt... és még én érzem rosszul magam, hogy köveletőzöm, hogy egyáltalán azt akarom, hogy a csomagomat végre kiszállítsák, holott ez a munkájuk, ez a kötelességük, miért nekem kell könyörögnöm, hogy végezzék azt, ami a dolguk? 

A másik példa: a kollégiumban, ahol a barátom lakik, és ahol meg szoktam látogatni, be kell írnod magad egy könyvbe, mint látogató, és le kell adni egy fényképes igazolványt (ami hozzáteszem hatalmas nagy hülyeség, mert az igazolványomat nem kéne idegenek kezébe adnom, mert visszaélhetnek vele). Párszor előfordult már, hogy mikor átmentem, nem volt ott a portás, mert ki tudja mit csinált, biztos valami dolga akadt, de én meg akartam várni, mert hát nem akartam úgy bejelentkezni, hogy nem látja (habár mindent meg lehet csinálni nélküle). Ott vártunk percekig, és még mindig nem jött vissza, aztán a barátom mondta, hogy csináljam meg a procedúrát és kész. Még én éreztem rosszul magam, hogy "szabályt szegek", holott pont ő nem végezte a munkáját. Az ő dolga az, hogy ott legyen, és ne tűnjön el percekig, mert habár én nem ártó szándékkal megyek be, de ki tudja, hogy ki surran be addig, amíg ő nincs ott, és nem végzi azt, amiért fizetnek neki? És még én kerestem kifogásokat neki, hogy jaj biztos csak mosdóba ment, még én próbáltam megértő lenni, holott ki kellett volna kérnem magamnak, hogy mi az, hogy nincs itt, hogy kiszolgáljon engem. Fura gondolkodás? Megmondom őszintén, nekem ez totál idegen, de hát ez a különbség a barátom és az én mentalitásom között. Ő kikéri magának, ha valami nem jogos, én meg még a létezésemért is bocsánatot kérnék...

Harmadik példa, amit szintén a barátom által tapasztaltam meg. Pszichológiából év közben két zárthelyi van, mindkettőt minimum kettesre kell megírnod, hogy mehess szóbelizni (ahol aztán nem számít, hogy mi volt előzőleg, szerezhetsz akár ötöst is). Ha viszont mindkettő minimum négyes, akkor kaphatsz megajánlott jegyet, és nem kell szóbelizni. Csoporttársamnak sajnos egyes lett a második dolgozata, és a javító egyidőben volt egy másik vizsgával, amiről tájékoztatta a tanárt, de azt nem érdekelte. És mivel egyes lett, így nem mehet szóbelizni, ami azt jelenti, hogy elbukta ezt a tantárgyat, amibe már bele is törődött. A barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ez totál jogtalan, és a tanárnak igenis meg kellett volna értenie, és hogy ott van az email bizonyítéknak, hogy nem tudott volna egyszerre két helyen jelen lenni. Ahogy pedig mondta ezt az egészet... olyan evidens volt, hogy persze, ez a megoldás, ne hagyja annyiban! De őszintén, lehet én is belenyugodtam volna a dologba, ahogyan a csoporttársam, mert tényleg, ez a mentalitásunk, hogy mindig csak meghunyászkodni, mindig mindenért bocsánatot kérni, akkor is, ha nekünk van igazunk. Persze kivételek mindig vannak, nem is szeretek generalizálni, de ezt figyeltem meg a körülöttem lévő emberek viselkedésén.

Van még egy negyedik példám is, mikor elmentem kinyomtatni a jegyzeteimet. Hatvan oldal, és a nő a nyomdában megkérdezte tőlem, hogy ezt komolyan gondolom-e. Nos legszívesebben ott hagytam volna a helyet, de kellett a jegyzet, úgyhogy lenyeltem a békát. Na de már most tényleg, még én kérjek elnézést azért, mert munkát biztosítok neki, és mert nála költöm el a pénzemet? Nem szereted a pénzt, vagy mi a fene? Mondjuk ha nem egyesével klikkelt volna mindegyikre, hogy nyomtatás, akkor előbb végzett volna, de én csak azért se szóltam, hát mondom én ráérek, csináld a nehezebbik úton. Aztán még szóvátette azt is, hogy mért nem vágtam le a fekete részeket a képekről (bescannelt anyag volt). Hát, gondolom úgy fizetek, hogy amit te kinyomtatsz, azt én kifizetem, tehát neked teljesen mindegy, hogy mi van azon a képen, amit ki kell nyomtatni...

És ilyen emberekkel vagyok körülvéve, és csak mérgezik az elmémet, és azt hiszem, hogy ez a normális, hogy mindig meg kell hunyászkodnom, és fejet hajtanom, csakhogy én legyek a jó ember... nem tettem fogadalmat idén, mert nem hiszek bennük, de ha tennék, biztos ez lenne az egyik: nem hagyni, hogy mások eltapossanak. Persze egyszerűbb áldozatnak lenni, meg sajnáltatni magamat, de ez az, amit nem akarok hagyni többet senkinek, és örülök, hogy ezzel kapcsolatban felnyílt a szemem, és már látom, hogy mennyire gödörben vannak az emberek lelkileg. Ezért nem változik soha semmi, pont ez a kishitűség miatt, mindig csak panaszkodunk, de soha semmit nem teszünk azért, hogy jobb legyen a helyzet. Várjuk a csodát, mint a gyerekek, csakhogy ez a való életben nem így működik. Nem jön a hős lovag, aki elkergeti a gonosz uralkodót, és békét hoz az országnak. Néha azt hiszem az emberek ilyen mesevilágba ringatják magukat. Azért mondom ezt, mert én ilyen voltam, mindig azt hittem, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy amikor odakerülök, hogy megyek vagy maradok, akkor már nem kell haboznom. Még nem vagyok ott döntésileg, de már tudom a választ. Csak pont az ellentétje annak, amit vártam...