Szombaton éjszaka mikor alig tudtam aludni amiatt, ami történt az este, éppen egy rémálomból riadtam fel, mikor Joe írt nekem. Sok üzenetet kaptam egyszerre, és még gondolkodtam is, hogy ki a fene ír hajnalok hajnalán (reggel hat körül). Megláttam a képét és annyira elöntött a megkönnyebbülés, hogy konkrétan elkezdtem sírni. Rettenetesen hiányzott. Aggódtam érte, mert múltkor kirabolták és meg is verték, és utána mikor legutoljára itt volt, akkor kicsit összevesztünk, mert fuckboynak hívtam (duh), aztán nem jelentkezett, én meg nem tudtam, hogy azért-e, mert haragszik vagy mert megint történt vele valami rossz. Beszélgettünk is vagy egy-másfél órát, elmeséltem neki, hogy mi történt, mondanom se kell, totál ki volt akadva. Ő meg elmesélte, hogy miért nem tudott írni (az anyja elvette tőle a kölcsöntelefont, ezért nem volt mibe raknia a simkártyáját, aztán eljött otthonról, mert annyira összevesztek, és egy haverjánál volt egész héten, aztán most jutott végre telefonhoz meg a simkártyájához, amit otthon hagyott. bonyolult sztori). Aztán megbeszéltük, hogy este találkozunk. Nem tudom miért, de az anyja nagyon szigorúan fogja, nekem meglepő, hogy húsz évesen még megmondja neki, hogy mikor hova mehet. Ha nem láttam volna az útlevelén a születési idejét, azt hinném 15-16 éves, hogy így el van tiltva dolgoktól. Pedig már dolgozik is meg minden... szóval az a feltétellel tudtunk találkozni, hogy elhoz egy távirányítót a nagynénjétől, amit a hölgy véletlen elvitt magával egy fesztiválra. Hát elég abszurd fesztivál, de valami 60-70 éves a néni, szóval biztos ezért történt a dolog. De megszereztük a távirányítót később, az a lényeg! Utána elmentünk a burger kingbe enni, mert éhes voltam (Joe: te mikor nem vagy éhes?). Egyszerűen... annyira szeretek vele lenni. Annyira tele van élettel, és mindig azt gondoltam, hogy nekem ilyen srác kell, aki így kilök a komforzónámból, de közben fogja a kezemet, hogy itt vagyok és segítek. Meg ez a spontaneitás, ami benne van. Hogy ha úgy gondolja felkap az utca közepén, és megtáncoltat, hogy belenyomja a fagyit az orromba, mert szerinte az vicces, hogy hajnali kettőkor fürdeni szeretne a tengerben, hogy pulcsit hoz nekem, mert tudja, hogy nincs egy deka meleg cuccom se, pedig soha nem mondtam neki, hogy olyan könnyedén el tudok neki mesélni mindent.... azt hiszem megkedveltem. Vagyis tudom én már ezt egy ideje. Igazából azóta, hogy olyan baromi szarul éreztem magam, mikor nem adott semmi életjelet magáról.

Valami eszméletlen rossz lelki állapotba tesz, hogy haza kell mennem. Persze az emberek mondogatják, hogy hát jó, de muszáj, ezt kell tenned (nem mintha én nem tudnám). De képzeljétek el, hogy három hónapig a legszebb álmotok éltétek, és most fel kell ébrednetek, és vissza kell térnetek a valóságba. Tudjátok ez olyan, mint mikor Harry megismerte a Roxfortot, és utána nem akart hazamenni a nyáron Dursleyékhez. Totál ezt érzem is. Főleg hogy itt kell hagynom Joe-t... jó megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, de tudom milyen ez, egy hét után valszeg már nem is fogunk beszélni. 

Tegnap találkoztam Kimivel, elmentünk a Ciutadella Parkba. Nagyon durva, hogy csak így sétálsz a parkban, és random papagájok vannak körülötted. Azok a kis zöldek, olyan aranyosak. Mondjuk sokszor a belvárosban is lehet velük találkozni. Ott beszélgettünk, meg sétáltunk a parkban, lőttem pár képet, aztán elmentünk a Taco Altóba enni egyet. Szeretem azt a helyet, finom a kajájuk, bár a nachost jobban preferálom, mint a tacót, erre rájöttem. Aztán eljöttünk hozzám, de kicsit összevesztünk, mert ő is fáradt volt, meg nekem is szar volt a kedvem, szóval nem tudtunk akkor megoldást találni rá, és inkább hazament. Bár utána megbeszéltük, és minden okés, azért kicsit szar volt, hogy így összezördültünk, mert vele azt hittem lehetetlen összeveszni, olyan nyugodt mindig. Csak az a baj, hogy már olyan szinten nem bízok a legtöbb pasiban, hogy már azzal is szemét módon bánok, aki amúgy nem csinált rosszat. Csak hogy őszintén, az exem megcsalt, jöttek ezek az ideig-óráig tartó dolgok, Elea a tumorjával, aztán a férfi, aki konkrétan meg akarta venni a testemet... mért is bízzak ezek után bárkiben. A legelbaszottabb dolog az egészben, hogy úgy érzem én hagytam magam cserben a legjobban. Mindig olyan büszke voltam magamra, hogy elővigyázatos vagyok, azt teszem, amit kell, és egyszerűen a legutóbbi alkalommal nem is tudom mi történt velem, mért nem követtem a szokásos szabályaimat, miért nem hallgattam a megérzéseimre... elárultam saját magamat, és ez fáj a legjobban.

Azt hittem már nem lehet tetézni a rossz dolgokat, amik itt történnek velem Barcelonában, de tévedtem. Nos kiderült, hogy a srác tényleg beteg, mert megmutatta az orvosi papírjait, én meg egy utolsó bunkó dögnek éreztem magam, amiért a fejéhez vágtam azokat a dolgokat... annyi könnyít csak a lelkemen, hogy meg tudtuk beszélni a dolgot, és nincs egyikőnkben sem harag a másik iránt. Viszont történt valami más rossz...

Úgy volt, hogy pénteken találkozom egy sráccal, de késve jött el, én meg addigra már hazamentem. Aztán kiderült, hogy mért késett, és mondta, hogy jóvá szeretné tenni. Ez volt az utolsó szombatom itt, úgyhogy úgy voltam vele, miért ne, úgysincs más programom. Na amikor megláttam... hát totál máshogy nézett ki, mint a képeken. Alacsony volt, hosszúhajú, amit én nem szeretek egy pasin... szóval totál nem az esetem. Na mondom ez érdekes lesz... bíztam benne, hogy legalább kedves vagy valami. Felmentünk inni a tetőre, beszélgettünk, de egy idő után beközölte, hogy szerinte ez a dolog nem megy sehová. Én is így voltam vele, mondtam oké. Percekig ott ültünk, mondom oké, mire várunk akkor? Hogy befejezd a piádat. Oh mondom nem szükséges megvárnod, már itt sem vagyok. Felálltam, és elindultam lefelé, mire utánam jött, hogy jaj ő csak viccelt, és nem értettem a poént, mert ez amerikai humor... mondom figyelj, ez nem kezdődött jól, nem is folytatódik jól, szerintem haza kéne mennem. Azt mondta oké, ha ezt szeretnéd, de szerintem maradnod kéne. Mondom nem, megyek. Kinyitottam az ajtót, erre utánam jött, hogy kérlek, maradj. Nagyon szeretném. Pisilnem kellett, szóval úgy voltam vele, oké... de utólag azt kívánom, bárcsak inkább bepisiltem volna a metrón... nem tudom miért mentem vissza vele, hiszen folyamatosan bennem volt ez a rossz érzés iránta, tudjátok ez a női megérzés.

Oké, beszélgettünk, erre beközölte, hogy I want to fuck you. Mondom köszi, de nem. Tényleg nagyon taszított a srác, és igazából el kellett volna jönnöm, de mégsem tettem. Erre mondta, hogy oké nem baj, lehetünk barátok is. De láttam-e a haverját, azt a magas srácot? Szerinte jól kijönnénk egymással. Írt neki, hogy jöjjön, és ismerkedjünk meg. Mondom te egy darab húsnak nézel engem, hogy így ide-oda akarsz toszogatni engem? Jaj dehogy, ezzel nincs semmi baj, egy csomószor megtörtént már velünk. Egy óra és itt lesz. Erre közelebb jött hozzám, és megérintett ott lent... mondom ne fogdoss már. Azt mondja csinálhatnánk valamit, amíg ideér. Mondom te ezt hogy gondolod? Lefekszem veled, aztán a haveroddal is? Normális vagy te? Na és erre...

- Adok neked hatszáz eurót, ha lefekszel velem.
- WTF???? Nem vagyok prostituált.
- Oké, kilencszáz euró. És csak le kell szopnod érte. Ne aggódj, 3-4 perc és kész vagyok.
- Nem tudnék tükörbe nézni holnap, ha megtenném.
- Akkor szerintem menned kéne.
- Oké, már itt sem vagyok.
- Várj! Utolsó ajánlat. Ezer euró. Ha lefekszel velem. Itt és most odaadom neked.
- Nem érted, hogy nem vagyok prostituált????
- Gondolj bele. Ezer euró nagyon sok pénz.
- De ez nem a pénzről szól! Nem akarom és kész.
- Akkor menj el. Most.

Eljöttem a lakásból, de soha ilyen megalázva nem éreztem magam, mint akkor. Remegtem, majdnem sírtam. Az nyugtatott meg, hogy fel tudtam hívni a barátnőmet. Életmentő hívás volt... de teljesen kész vagyok már. Annyira ostobának érzem magam, hogy nem jöttem el hamarabb, mikor éreztem, hogy el kellett volna, mert megvolt bennem a megérzés. Lányok... és persze fiúk, mindig hallgassatok a megérzésetekre. Ha gyanúsnak tűnik a másik fél, inkább menjetek haza... és mindig, mindig nyilvánosan helyen találkozzatok először, ez nagyon fontos. Ne kövessétek el az a hibát, mint én. Örülök, hogy ennyivel megúsztam a dolgot...

Tegnap találkoztam Eleával, és habár az elején, közepén minden tökéletes volt, a végére elbaszódott minden. Megint egy olyan lakásba vitt, ahová jöttek később lakni, szóval el kellett mennünk, és eléggé berágtam emiatt. Miért nem tudunk soha úgy találkozni, mint a normális emberek? Persze bocsánatot kért, de hát képzelhetitek mennyire érdekelt. Utána el kellett hagynunk az épületet, de én még arra se voltam hajlandó, hogy mellette sétáljak. Közben elkezdett esni az eső, úgyhogy tökéletes volt az egész, mint egy film lol. Azt mondta gyere ide mellém, el kell mondanom neked valamit. A tavalyi nyaram elég rossz volt... először azt hittem, hogy találkozott egy lánnyal úgy mint velem, és összetörték a szívét vagy nem is tudom. Szóval azt előzetesben tudni kell, hogy mindig voltak fura megjegyzései, hogy bárcsak tudnád az igazságot, meg tudom, hogy komplikált vagyok stb... de azt hittem ez ilyen szar lekoptatós duma, szóval nem nagyon foglalkoztam vele. Nem is gondoltam, hogy valami tényleg van a háttérben.

Erre beközölte, hogy tumorja van, ami nem rosszindulatú, viszont nem vállalkozott a műtétre, mert akkor nagyon valószínű, hogy tolószékben kötne ki. Kezelni tudják, olyasmivel, mint a kemoterápia, amitől persze gyengének érzi magát. Ezért van, hogy sokszor csak otthon lenne legszívesebben, ki se mozdulna, mert fáradt stb. De hogy mikor először találkoztunk, az volt élete legjobb napja, az volt az igazi énje, velem élőnek érezte magát, és bárcsak mindig ilyen lehetne, de nem lehet, mert a betegsége visszafogja, és rájött, hogy nem áll készen rá, hogy beengedjen valakit az életébe. Mindezt sírva mesélte.

Hát gondolhatjátok... hogy nem hiszek el belőle semmit. Mondtam neki, hogy most csak kifogásokat keresel a bunkó viselkedésedre, meg hogy igazából egy fuckboy vagy, és játszadoztál, most meg nem vagy elég nagyfiú, hogy bevalld. Ezen totál összevesztünk, azt mondta ne adjam a szavakat a szájába, meg hogy ne mondassak vele olyat, ami benne se volt, meg nem is gondolt rá. Aha persze... nem vagyok tizenhárom éves, könyörgöm. Azt megértem, hogy nem akar velem lenni, vagy hogy nem kedvel úgy, ahogy én őt, de mért kell ilyet hazudni? Mondta volna, hogy barátnője van vagy másba szerelmes, akármit értitek, de milyen elbaszott dolog arról hazudni, hogy rákos vagy? Az egészségedről sosem szabadna hazudni, ez nem játék...

Szóval nem hittem el semmiből, amit mondott, viszont ennek ellenére a szívem darabokban, mert én voltam olyan hülye, hogy tényleg kedveltem ezt a srácot... még az elején, aztán igazából próbáltam utálni teljes szívemből, de nem ment. Az utálat iránta inkább annak szólt, hogy bárcsak együtt lehetnénk, de ezért meg azért nem lehet, meg különben is haza kell mennem, a francba vele.

Aztán tegnap volt az első, hogy azt éreztem, hogy tényleg haza akarok menni. Ültem egy padon a lakótársammal közel a Placa Espanyahoz, és csak sírtam, a fejemben meg visszhangzott, hogy haza akarok menni, haza akarok menni, legyen már ennek vége... annyiszor összetört a szívem már itt, nemcsak fiúk által, hanem amúgy is, hogy ez már túl sok. Az, hogy egyedül vagyok külföldön, és ha éppen nincs velem a lakótársam, akkor a világ legmagányosabb emberének érzem magam, és csak arra gondolok, hogyha kimegyek a tetőteraszra, és leugranék, ki a fene tudná itt, hogy már nem vagyok, hogy már eltűntem... 

Tegnap találkoztam Kimivel (az utolsó sráccal). So far ő az egyetlen, akivel tényleg lehet rendszeresen találkozni meg beszélgetni akkor is, ha nem vagyunk együtt. Elmentünk egy parkba közel a Camp Nouhoz meg a sulijához (UB fizika fakultáció), aztán igazából ott beszélgettünk. Teszteltük a nemlétező spanyoltudásomat, úgy sajnálom, hogy ilyen sok mindent elfelejtettem.Viszont arra is rájöttünk, hogy a duolingo mennyi hülyeséget tanított nekem, egy csomó szót nem is úgy meg abban az értelemben használnak, ahogyan én megtanultam. Ezért kellene nekem otthon egy rendes tanár, de persze olyan kis városban lakom, hogy még egy spanyoltanárt se találni... nyilván az lenne az igazi, ha itt tanulnám meg, de hát jövőhéten megyek haza... rohadtélet.

A park után elmentünk vacsizni, és mivel hetek óta meghalok egy jó kis pizzáért, ezért azt ettünk nem messze a lakásomtól. Aztán felmentünk a Montjuic-ra és megnéztük a Magic Fountaint. Vicces, hogy tíz perc sétára lakom tőle, mégis két és fél hónap alatt múlt héten mentem megnézni először. Mondjuk múlt hét óta összesen háromszor láttam, úgyhogy azt hiszem bepótoltam a dolgot. Utána pedig eljöttünk hozzám, a többi meg... hát titok haha. Azt sajnálom, hogy hétvégén megy a barátaival bulizni, pedig jó lett volna az utolsó hétvégémet vele tölteni, így meg valószínűleg az albérletben fogom unni a fejemet, mert Joe nem igazán jelentkezik, nem tudom miért. Múltkor kirabolták és kellett szereznie egy új mobilt, aztán végülis arról írt, nem volt semmi probléma, de most meg totál eltűnt és nem tudom mi van vele. Nem vall ez rá, úgyhogy kicsit aggódom, ő nem az a felszívódós típus. Mert hát őt is úgy kedveltem, és sajnálnám, ha ebben a másfél hétben nem látnám többet... namindegy.

Ma megyek találkozni a kedvenc srácommal, Eleával, hát kíváncsi leszek. Habár totál odáig vagyok érte, az a probléma, hogy már elértem azt a pontot, hogy voltaképpen utálom, és azzal, hogy ennyire játssza az elérhetetlent, csak megölte bennem a vágyat iránta... fura, de nem is hozott lázba annyira, hogy írt, mármint, az a részem, ami szeretné elhinni, hogy tényleg úgy van, ahogy mondja, az majd' kiugrik a bőréből, másrészről viszont van bennem egy olyan érzés, hogy csak hazudik, és az meg eléggé tönkrecseszi az egészet... na majd meglátjuk. Szorítsatok...

Ahogy ígértem, itt a másik bejegyzésem Barcelonából, és most, hogy túlvagyok a múlt elemezgetésén, rátérhetek valami sokkal érdekesebbre. Ezt biztosan szeretni fogjátok ;) Na de először is kicsit arról, hogy hogyan kerültem ide. A sulimban kötelező nyári gyakorlat van kiszabva, ami egy hét, és háromféleképpen lehet megcsinálni: egy hét oviban, egy hét gyerektáborban, vagy a beszoktatás időszaka (pár nap ovi, pár nap iskola). Mivel áprilisban másodszorra jártam Barcelonában, ezért elhatároztam, hogy na én ide visszatérek minél előbb. És miért ne kössem össze a munkát és a szórakozást? Jelentkeztem hát egy internshipre, ami júniust és júliust fedte le. Az interjú skypeon történt meg, és el se hiszem, de annyira lenyűgöztem a főnököt, hogy mindenféle teketóriázás nélkül felvett. Én pedig majdnem kiugrottam a bőrömből. Persze előtte úgy voltam vele, hogy jaj de fog hiányozni a barátom, a családom, egyedül leszek külföldön, biztos hamar haza akarok majd jönni. Aha na persze.

Jó a munka két hónapja nehéz volt. Nem azért, mert meg kellett szokni, hogy na én most dolgozom, hanem a lelki dolgok miatt. Mégcsak nem is a honvágy miatt, amim egyáltalán nincs, hanem a cseszegető munkatársak miatt. Borzasztó volt. Egy csaj annyira rám szállt, hogy minden nap gyomorgörccsel mentem dolgozni. Egyszerűen semmivel nem tudtam a kedvére tenni, semmi nem tetszett neki. Aztán a főnök is átváltott ebbe a stílusba, pedig az elején kedvesnek tűnt. Szómiszó: kutyául bántak velem, amit utáltam. Magát a gyerekeket imádtam, és rettenetesen hiányoznak, de túl sokat engedtek meg maguknak a kollégáim, és már utólag persze tudom, hogy nem kellett volna engednem. Na mindegy.

Miután szakítottam a barátommal, egyrészt gyógyítani akartam a fájdalmat, és gyorsan elfeledkezni róla. Amin mi segít? Egy újabb srác természetesen. Úgyhogy letöltöttem a tindert, és elindult a vadászat. Az első srác, akivel randiztam, Juannak hívtak, amerikai, de egyébként mexikói származású. Kétszer találkoztam vele, mert ő csak tanulni volt itt, aztán pont hazament a következő héten, hogy találkoztunk. Őszintén, ő volt a leggázabb srác a tinderes randijaim közül, és nemcsak azért, mert abszolúte önző dög volt az ágyban, hanem mert tipikusan ezt a ghosting dolgot nyomta, totál eltűnt a dolog után, ami amúgy oké, hát legyen, csak nálam hagyta a töltőjét, és még azért is képtelen volt visszajönni. Mindegy, legalább lett egy ajándék töltőm.

Utána jött egy másik srác, a kedvencem, Eleazar. Ő bolíviai, de Guetamalában nőtt fel, aztán élt Uruguayban majd Franciaországban, és most itt. Az egyetlen srác a randijaim közül, aki idősebb nálam egyébként. Hát vele eléggé bonyolult minden. Az első randink pont egy hónapja volt (július 21-én), és az volt a legjobb estém Barcelonában. Annyira király helyekre elvitt, reggel fél ötkor vagy hatkor már nem is tudom, értem haza, és valami öt helyet meglátogattunk az éjszaka alatt. Aztán vasárnap is találkoztunk, majd kedden. Utána viszont rossz irányba mentek a dolgok. Az volt a probléma, hogy totál úgy találkoztunk, mintha járni kezdtünk volna. És ez gáz volt, mert hát én megyek haza hamarosan... nyilván semmi komolyba nem tudtunk belekezdeni. Úgyhogy azon a héten csütörtökön megbeszéltük, hogy oké, hagyjuk egymást. Elköszöntünk egymástól. Na már most azon a hétvégén elmentem az Opiumba (egy másik bejegyzés témája lesz), ahol kicsit berúgtam, és hagytam neki egy üzenetet. Igen, mert annyira bennem motoszkált még mindig... elkezdtünk megint beszélni, szinte egész nap beszéltünk, többet is, mint előtte. Aztán szó szót követett, és találkoztunk megint. A cége egyik lakásán, és vicces volt, mert miután használtuk, pont jöttek nyaralni oda emberek lmao. Borozgattunk, arctic monkeys szólt a háttérben, egyszóval tökéletes volt. Még mindig beszélünk, még mindig megőrjít, egyszerre gyűlölöm és vagyok odáig érte, mert ő annyira tökéletes lenne számomra, ha itt tudnék maradni, de hát haza kell mennem...

A szünetben, mikor Elea-val dobtuk egymást, találkoztam egy másik sráccal, Mandippal. Ő indiai, de itt nőtt fel Barcelonában, úgyhogy kb helyinek mondható. Vele csak egyszer találkoztam, mert két napra rá ment Angliába, ugyanis ott tanul. Igen tudom, kifogom a pasikat... viszont azaz egyszeri találkozás nagyon mély benyomást tett rá. Vele is tartom még a kapcsolatot, megbeszéltük, hogy barátok maradunk, mivel mást nem nagyon tudunk tenni, aztán meglátjuk, hogy összehoz-e még minket a sors.

A következő sráccal már az Elea-val való újraegyesülés (lol) után ismerkedtem meg, ő Joe. Ecuadori, de már itt él egy ideje. Na hát erről a srácról lenne mit sztoriznom, de az talán már nem blogtéma, mert túlságosan +18as haha. Annyit azért elmondhatok, hogy mikor először találkoztam vele, azt gondoltam, hogy ilyen kisöcsi kategória, mert elég fiatalnak néz ki (meg az is, 20 éves). Hát nem éppen kisöcsi, ha értitek mire gondolok *wink* Kedvelem őt is nagyon, tényleg már egyre szarabbul érzem magam, hogy itt kell hagynom ezeket a klassz srácokat.

Az utolsó sráccal már akkor találkoztam, mikor nagyon meguntam a tinderezést, és már nem is akartam senki újjal találkozni, de rámírt, én meg kedves vagyok és visszaírtam, aztán elég sokat beszélgettünk. Kiminek hívják, félig spanyol, az anyukája pedig dominikai. Félig-meddig helyi, igaz nem barcelonai, hanem a várostól úgy húsz percre egy kisvárosban lakik. Na ő határozottan azaz ari srác kategória, akit sokan friendzoneolnának, mert túl kedves. Nekem csak annyi bajom van vele, hogy alig megy neki az angol, és keveset beszél, én meg azért szeretek rendesen társalogni...

Na igen, ez a helyzet pasitéren. Elea az, akibe totál belehulltam, pedig nem kellene, ugyanis folyamatosan ellök magától, amit nehezen tudok tolerálni. Viszont mikor együtt vagyunk, akkor kb a szoba lángra kap tőlünk... ha itt maradnék, határozottan lenne belőle több, és ezt ő is tudja. Na majd ha visszajövök véglegesen haha.

Még mindig van miről sztoriznom (ezt teszi az egy hónapos nyaralás haha), úgyhogy a következő bejegyzés témája egy nagyon gyors "barátság" lesz aka az opiumos sztori. Stay tuned ;)