Már másfél éve annak, hogy ott hagytam a magyar szakot, mert egyre kevésbé láttam a reményét annak, hogy ezzel a diplomával boldogulni tudnék. Néha hiányzik, már nem maga a szak, hanem a hangulat, de egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem onnan. Viszont az utána következő egy év kicsit nehéz volt. Nem azért, mert ki kellett találni, hogy mihez kezdjek magammal, azt már tudtam, mikor eljöttem, hanem azért, mert egy évet kellett várni rá, és a várakozás néha őrjítő. Bár elég gyorsan elment, és legalább volt időm felkészülni énekből, csak ezért, mert hónapokig szorgalmasan gyakoroltam, sikerült jelentkeznem a tanítóképzőre. Csakhogy, már tavaly februárban, mikor elmentem egy meghallgatásra, éreztem, hogy esetleg van egy másik út a számomra. Akkor azért találkoztam az egyik tanárral, hogy leellenőrizze az énektudodásomat, hogy egyáltalán van-e esélyem arra, hogy felvegyenek. Azt mondta (a felvételi előtt négy hónappal), hogy az óvodapedagógusra már megfelelek, de a tanítóra még többet kell készülnöm. Viszont ha az nem sikerül, szeretettel várnak az óvodapedagógián. Valami akkor megmoccant bennem. Nem is tudom mi volt az, de tetszett, hogy számítanának rám. Aztán mégsem változtattam a sorrenden, mert ki akartam tartani az eredeti elképzelésem mellett. Azóta viszont sok dolog történt.

Májusban tehát voltam felvételizni, és valami csoda folytán sikerült az ének. Életemben nem voltam még olyan boldog... sikerült elérnem hosszas gyakorlás után, amit célként tűztem ki magamnak. Csak azért sikerült, mert hónapokon át minden nap egy-két órát énekeltem, egyszer volt, hogy három órát, és akkor el is ment a hangom két napra... még a különtanárom is azt mondta, hogy nem kellett volna ennyire erőltetni, de büszke volt rám, hogy ilyen sokat gyakoroltam. Én is magamra.

Aztán szeptemberben elkezdődött a suli, és én éreztem, hogy valami nem jó, mintha valaminek másként kellett volna történnie. Elmentem gyakorlatra októberben, és imádtam! Csak megerősített abban, hogy mennyire szeretek gyerekekkel foglalkozni, hogy mennyire szeretek köztük lenni, játszani velük, foglalkozni velük. A gyakorlat maga csupán hospitálás volt, annyi volt a feladatunk, hogy két napig bent voltunk az iskolában, és megfigyeléseket végeztünk, hogy milyen is egy negyedik osztály napja. Ki kellett választanunk egy tanulót, akit részletesen meg kellett figyelni, és általa kellett bemutatni, hogy mi történik az órákon és a napköziben. Ötöst kaptam rá, és a gyakorlatvezető ki is emelte, hogy milyen jól befogadtak a gyerekek. Azt hiszem itt döntöttem el véglegesen a dolgot.

Miről is beszéltem eddig? Hogy szeretem a gyerekeket, foglalkozni velük, közöttük lenni. Említettem, hogy vonz a tanítás? Ha figyelmesen olvastál, akkor tudod, hogy nem. És ennek oka van. A tanítás úgy maga sosem vonzott. Kiállni mások elé és órát tartani? Gyerekek elé kiállni sosem féltem, de az, hogy én óratervet állítsak össze, és leadjam ezt a sok marhaságot, amit meg kell velük tanítani... anno azért döntöttem az általános mellett, mert úgy voltam vele, hogy ott talán nem kell olyan sok hülyeséget megtanítani a gyerekeknek. Hát tévedtem. Sajnos ebben az oktatási rendszerben már alsós korban elrontják a gyerekeket. Az egész az alapoktól kezdve bűzlik. És én nem akarok ebben részt venni. Hogyan lennék hiteles tanító? Hogyan adjam át nekik a tudást, amit magam is hatalmas nagy baromságnak tartok? Ez járt a fejemben. Amilyen lelkiismeretes ember vagyok, rövid időn belül beleőrülnék, az tuti. Az egész életem panaszkodásból állna. Persze úgy álltam neki az elején, hogy majd kreatív leszek, engem szeretni fognak a gyerekek, de a kezem akkor is meg lenne kötve. Mindig is csak azért akartam tanító lenni, mert szerettem volna egy olyan személy lenni a gyerekek számára, akiben bízhatnak, akihez bármikor fordulhatnak, mert én segítő szándékkal közelítek feléjük. Ezt a mai napig így gondolom. De nem tudnám elviselni azt a sok negatívumot, ami ezzel jár. Lemondtam arról, hogy felelős legyek azért, mert olyan sok marhaságot kell a fejükbe tömni. Én ezt nem vállalom.

Ezért döntöttem úgy, hogy átjelentkezem az óvodapedagógiára. Az órarendszerű tanítás nem vonz, viszont azt még mindig szívesen és lelkesen vállalom, hogy gyerekek között legyek. Úgyhogy leaadtam a papírt az átjelentkezésről, bár hatalmas lelki erő kellett hozzá. A legtöbben még a mai napig nem tudják, úgyhogy ez most egy coming out bejegyzés is ebből a szempontból. Nem akartam világgá kürtölni addig, amíg nem biztos a dolog, és csak tegnap kaptam meg az emailt arról, hogy elfogadták a kérvényemet. Nagyon örültem neki. Mikor beszélgettem az egyik tanárral az átjelentkezésemről, nagyon támogató volt. Azt mondta biztosan engedélyezni fogják, mert az iskola segíteni akar nekünk, diákoknak. Meg ő látja is rajtam, hogy hozzám az óvoda jobban illik. Úgyhogy a következő szemesztert már másik szakon kezdem, de sok közös óránk van, úgyhogy nem lesz ez akkora változás. De nagyon várom már, és annak ellenére, hogy kicsit félek ezektől a kreatív feladatoktól, amiket kell majd csinálni, motiváltnak érzem magamat. Ennek pedig nagyon örülök. A barátom is abszolúte támogató volt, mert ezt a szakot így előbb is fejezném be, mint a tanítóit, meg ezzel talán könnyebb külföldön elhelyezkedni, ami mindkettőnk szempontjából jól jön.

Szóval várom a februárt, úgy érzem ez az év nagyon jól kezdődött a számomra.