Nos, ez az utolsó bejegyzésem Barcelonából, este kilenckor megy a gépem haza. Szerdán találkoztam Joe-val, akkor úgy volt, hogy utoljára. Elmentünk sétálni, aztán feljöttünk hozzám és megnéztük a To All The Boys I Loved Before filmet. Neki tetszett, én kicsit többet vártam, de lehet, hogy meg fogom nézni megint, hogy jobban tudjak egy kicsit koncentrálni rá. Utána lefeküdtünk aludni, hogy korábban fel tudjunk kelni és el tudjunk menni boltba bevásárolni. Amikor elalváshoz készülődtünk, én elfordultam a fal felé, ő viszont mondta nekem, hogy ne zárkózz el tőlem, most ne, ez az utolsó éjszakánk... átölelt, megfogta a kezem és egész éjjel kézenfogva aludtunk. Életem egyik legromantikusabb élménye volt és nagyon sírtam.

Reggel mikor felkeltünk, elmentünk a Mercadonába bevásárolni, hogy főzzön nekem. Szegény ki volt akadva, hogy nem tudok főzni, meg úgy alapból nem tudok semmit a főzésről. Aztán fizetéskor mondta, hogy majd ő elpakol, és próbálta kinyitni a szatyrot, de hát mondanom se kell, nem sikerült neki. Mondom neki majd én kinyitom, nem engedte, majd ő kinyitja. Továbbra se sikerült, kivettem a kezéből, összedörzsöltem és két másodperc alatt megvolt a dolog. Közben egy nő nézett bennünket, és nevetett, biztos azt gondolta, hogy milyen aranyosak vagyunk, hogy együtt vásárolunk, biztos régóta együtt vagyunk... pedig éppen készülök itt hagyni őt... furcsa, mert az összes fiú közül, akivel randiztam, ő volt az egyetlen, aki mindig fogta a kezemet, ha sétáltunk. De tényleg mindig. És ettől olyan érzés volt, mintha egy pár lennénk. Mondta is, hogy ez az együtt vásárlás olyan dolog, amit egy pár szokott csinálni. De nekem nagyon tetszik ez veled.

Visszamentünk a lakásomba, aztán elkezdtünk nézni egy filmet, amin ő bealudt. Majd kicsit később megfőzte nekem az ebédet, jaj annyira aranyos volt. Közben befejeztük a filmet, aztán mondta, hogy mennie kell. Alapból úgy volt, hogy csak éjfélig marad, aztán írt az anyjának, hogy reggelig, aztán végül délután négyig maradt, mert ez volt az utolsó alkalom, és ki akarta élvezni. Úgy volt, hogy elsétálunk a következő metrómegállóig, amiből aztán öt megálló lett, mert nem akart elköszönni tőlem. Én se tőle. Mert elmondtam neki, hogy figyelj... elkövettem a legbénább hibát ezalatt a három hónap alatt itt, Barcelonában. Megkedveltelek... ekkor megszorította a kezemet, és mondta, hogy sétáljunk tovább. Konkrétan megkérdezte, hogy mit szeretnék, távkapcsolatot? De mondtam neki, hogy ez nem lenne fair veled szemben, nem akarom, hogy várj rám, amikor nem biztos, hogy mikor jövök vissza. De amikor visszajössz, mindenképpen írj, és találkozunk. És tartjuk is a kapcsolatot addig. Elbúcsúztunk, de alig tudtuk elengedni egymást, úgy ölelt és csókolt. Én a metrón majdnem sírtam, nagyon nehéz volt visszanyelnem a könnyeimet.

Aztán este észrevettem, hogy itt hagyta nálam a töltőjét... megüzentem neki, szóval ma, hiába kellett elmennie vidékre, mégis összefutottunk pár percre, hogy visszaadjam neki. Mondta, hogy legalább addig is látjuk egymást. Mondtam neki, hogy elfelejtettem mondani... de szeretném, ha meglátogatnál Magyarországon. Mondta, hogy persze, összespórol egy kis pénzt, és meglátogat. Mondom ilyen szállás, kaja-pia ne aggasszon, csak a repülőjegy és kész. Mondta oké, akkor akár egy hétre is elmehetek hozzád. Jaj annyira jó lenne... utána megölelt, de úgy, hogy majdnem összetört, amit mondtam is neki. Mire mondta, hogy ne haragudj, de így fejezem ki, hogy örülök, hogy megismertelek. Egy utolsó csók, és elment... ez nem volt olyan szomorú búcsú, mint a tegnapi, mert... nem is tudom, valahogy most benne van a remény, hogy újra látjuk egymást. Amint kijöttem a metróból, írt nekem.

"Remember it's not a goodbye it's a see you soon"

Furcsa... mielőtt idejöttem, volt egy komoly kapcsolatom, és otthon hagytam valakit, akit akkor még szerettem. Sose gondoltam volna, hogy úgy megyek innen haza, hogy nemcsak Barcelona, de egy fiú is hiányozni fog. És most pontosan ugyanúgy hátrahagyok valakit, amibe jelenleg úgy érzem, hogy belepusztulok. Nem akarok hazamenni. Egyedül kell kimennem a reptérre, és félek, hogy úgy fogok sírni, mint egy csecsemő, és nem lesz senki, aki megvigasztaljon. És amint hazaérek... úgy érzem, hogy a lelkem egy része egy kicsit meg fog halni...

Nehéz lesz hozzászokni, hogy már nem nagyvárosban fogok élni. Nem lesz metró, nem lesz sok turista, a boltok, az utcák, a látványosságok, mind hiányozni fognak. Nem a Place Espanya lesz a szomszédom, és nem a Montjuic hegyet fogom látni, ha kinézek az ablakon. De hiszek abban, hogy visszatérek, és hogy a suli után itt meg fogom találni a boldogságot. Barcelona számomra olyan volt, mint egy álom, és minden egyes nap ezt az álmot éltem, és lettem boldogabb és boldogabb. A nehezebb napokon is, az a tudat, hogy a kedvenc városomban vagyok, csak erősebbé tett. Olyan ez, mint a szerelem... amitől most egy keserű búcsút kell vennem, de nem örökre. Nem mondom, hogy ég veled... hanem alig várom, hogy újra találkozzunk... Barcelona.